Sok szó esett arról eddig a blogban, hogy a tájfajták, hagyományos fajták mennyire értékesek. Mert arra szelektálták ezeket hosszú évek alatt, hogy ellenállóak legyenek, ízesek legyenek, és jól felhasználhatóak legyenek. Ezt a legtöbb esetben úgy kell elképzelni, hogy egyszerűen csak a legegészségesebb, legjobb egyedeket szaporították tovább. Ha nagyon jól sikerült a szelektálás és olyan fajta alakult ki, amelyik kiváló tulajdonságokkal bírt, akkor azt nyilvánvalóan továbbadták: eladták, elcserélték.
Az elmúlt pár évtizedben, ahogy a világ felgyorsult, már a legtöbben faiskolákból veszik a nemzeti fajtajegyzékben szereplő, ezért hivatalosan szaporítható és kereskedelmi forgalomba hozható modern és a manapság ismét fellendülő hagyományos fajtákat. De hány embernek jut eszébe ilyenkor, hogy ezek a fajták nem léteznének, ha öregapáinknak a mai jogszabályi előírásoknak kellene megfelelniük?
És a helyzet egyre csak fokozódik. 2013. májusában az Európai Bizottság kiadott egy javaslatot egy új rendeletről, amelyben szigorúan szabályoznák minden növényi szaporítóanyag (ideértve a vetőmagokat, palántákat, facsemetéket stb.) kereskedelmi forgalomba hozatalát. A jelenlegi gyakorlattal ellentétben- amikor EU irányelvek alapján minden tagország maga határozza meg a szabályozás mikéntjét-, ha elfogadják a rendeletet, az minden tagországban egyformán kötelező lesz. Sajnos a tervezet több ponton is aggasztó: a jelenleginél is bonyolultabb adminisztrációs kötelezettségeket ír elő, amelyek a hétköznapi gazdálkodók terheit, akik el szeretnék adni az előállított vetőmagokat, facsemetéket jelentősen megnövelik. Bonyolultabbá válna a hagyományos fajták kereskedelme is, mivel az egyszerűsített eljárás csak a már kereskedelmi forgalomban kapható- azaz egyszer már regisztrált-, fajták esetén lehetséges, minden olyan fajtának, amelyet a rendelet elfogadása után szeretnének kereskedelmi forgalomba hozni, nagyon kemény, sokszor teljesíthetetlen regisztrációs előírásoknak kellene megfelelnie. Már pedig a több száz, ezer fajta közül nagyon kevés kapható jelenleg. És ez csak gyümölcs és csak Magyarország. Európa többi országában hasonló a helyzet, így a régi fajták fennmaradása egész Európában veszélybe kerülhet. Gondoljunk csak bele, hazánkban 2011-ig nem lehetett árusítani ezeket a fajtákat, mivel addig olyan előírásoknak kellett megfelelniük, hogy bekerüljenek a nemzeti fajtajegyzékbe, amelyeket a tájfajták természetes tulajdonságaikból adódóan nem tudtak teljesíteni. Ennek egyik fontos pontja az EU-s rendelet javaslatában is szereplő DUS kritériumok. A DUS egy angol mozaikszó: Distinct- Megkülönböztethető; Uniform- Egyöntetű; Stable- Állandó szavakból ered. Azaz egy fajtának megkülönböztethetőnek kell lennie a többitől, egyöntetűnek, azaz nem változékonynak és állandónak, azaz több generáció után is leírhatónak ugyanazokkal a tulajdonságokkal. A tájfajták viszont az adott élettérhez alkalmazkodtak, egy másik tájegységben sok esetben már másképp jellemezhetőek, ezért nem felelnek meg a kritériumoknak. És hogy miért fontos, hogy egy fajtát lehessen árusítani? 2011 előtt hányan hallottak a pónyik almáról, a nemtudom szilváról vagy a szomolyai cseresznyéről? Ma már elég sokan, és jó pár ember kertjében már kezdenek teremni a nemrég vásárolt facsemeték.
Európa több országában tiltakoznak a rendelet jelenlegi szövegének elfogadása ellen. A mozgalmat koordináló Arche Noah (Noé bárkája) osztrák civil szervezet november 22-24-én találkozót szervezett, amin mi is részt vettünk. A találkozó célja az volt, hogy összefogja a szervezeteket, hogy együttes erővel hatékonyabban tudjunk fellépni és eljusson a hangunk az Európai Parlamenti képviselőkhöz, hiszen jelenleg ők tudják csak befolyásolni a tervezet sorsát. A találkozón részt vevő szervezetek írtak egy közös nyilatkozatot, amit magyar nyelven itt olvashattok:
Védjük meg a természeti örökségünket!
A nyilatkozatot egyre több szervezet írja alá, támogatásukat kifejezve. A lényeg az, hogy mentsük meg az értékeinket, harcoljunk értük minden szinten, és minden módon!
Ez a harc nem csak a tájfajtákról szól, hanem a jövőnkről is, hiszen a fajok és fajták sokszínűsége teszi lehetővé, hogy biztosan legyen mit ennünk akkor is, ha megváltozik az éghajlat, ha gyakoribbá válnak az aszályok és áradások, ha szélsőségesebbé válnak a környezeti viszonyok. Hiszen ha van miből szelektálnunk, ezek a fajták képesek lesznek alkalmazkodni a megváltozó körülményekhez (ahogy az elmúlt évszázadokban is tették), viszont minden egyes fajta eltűnésével csökken az a genetikai sokféleség, amely lehetővé teszi az alkalmazkodást.
Ezért is fontos, hogy mentsük meg a tájfajtákat!
Az utazásunkat az Európai Bizottság Leonardo da Vinci, Egész életen át tartó tanulás programja támogatta. A megjelentek nem szükségszerűen tükrözik az Európai Bizottság nézeteit.
