Fotó: a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum honlapjáról
"Nagyon sok vidékfejlesztési, közösségépítő program indul manapság. A céljuk közös: újraéleszteni a mai magyar vidéket. Hogy miért kell a vidéket „újraéleszteni”? Bár a legtöbb városlakónak idillikus elképzelései vannak a faluról: „ott még minden házban disznót meg tyúkot tartanak””falun még van közösség, esténként, munka után kiülnek beszélgetni az emberek”. Sajnos ezek a romantikus képek korántsem igazak.
Falun az emberek élete sokszor semmiben nem különbözik a városi emberétől, reggel elmegy dolgozni, este hazajön hulla fáradtan, beül a tévé elé, és pont ugyanazokat a sorozatokat nézni, mint néhány tíz kilométerrel arrébb a panellakásban. Hétvégén csak annyi ideje van, hogy lenyírja a ház körül a füvet, eszébe se jut állatokat tartani. Persze akadnak kivételek, de ezek nagy része nyugdíjas, aki egész életét úgy élte le, hogy megtermelte magának, amit csak lehet. Közösség nincs, hacsak a kocsmában a közmunka utáni gőzt leeresztő csoportosulást nem tekintjük annak.
Szóval ez a kiindulási alap, ezen kell változtatni. Már első ránézésre is kiderül, hogy ez nem öt perces munka, és nem is egy éves. És a kívülről jövő, sokszor Budapestről irányított vidékfejlesztési kezdeményezések általában itt buknak el. Mert nem elég egyszer pénzt, vagy tyúkot adni, azzal nem fog változni semmi. Helyben kell lenni, helyben kell élni. Nemrég olvastam, hogy egy jól működő közösséghez szükséges, hogy legyen egy bizonyos „együttműködési kényszer”, azaz a közösségből olyan nyeresége legyen a közösség tagjainak, amelyet kizárólag onnan szerez meg (azaz részben vagy teljesen abból él). Mi helyben élünk és minden szándékunk szerint közösen szeretnénk megtermelni a saját élelmiszerünket.
A másik probléma, amit sokszor elfelejtenek az emberek, a fokozatosság. Sajnos ez a világ nem úgy működik, hogy egyik napról a másikra ki tudjunk lépni a fogyasztói társadalomból. Ma még boltba veszem a kenyeret, holnap pedig a saját búzámból, kovászomból gyúrom. Kell az átmenet, az apró fokozatos lépések egy cél irányában."
Ez a cikk lassan két éve jelent meg a Bese Egyesület honlapján, de a leírt gondolatok nagyon is érvényesek. Miért is ne lennének azok?
Romantikus képek élnek a fejünkben a régi faluközösségekről, ahol minden szép és jó volt, az emberek együtt táncoltak, mulatoztak. Ez így is van. De ezt az önfeledt vigasságot érdemes árnyalni néhány gondolattal. Például, hogy a mindennapi élet rendkívül kemény volt. Nyáron dologidőben sokszor hajnali kettőkor keltek, és este 10-11 körül feküdtek, de nem paplanos ágyba, hanem a földre, sokszor a fejükön a küszöbön, hogy elég kényelmetlen legyen a fekhely ahhoz, hogy a következő hajnal fel tudjanak kelni. A több generációs nagy családok azért voltak olyan elterjedtek, mert muszáj volt ennyi embernek együtt dolgozni ahhoz, hogy a földeket meg tudják művelni, hogy legyen mit enni. Ha valaki nem bírta volna elviselni, hogy mindent az apja vagy nagyapja irányít és neki semmi beleszólása nincs a saját életébe akár 30 éves korában se, akkor el lehetett menni, de minden nélkül. És akkor még nem termettek a fán a munkalehetőségek és a segélyek, így a legtöbben maradtak, és a saját családjukban szolgáltak egész életükben. Ahogy a gyerekeik is. A nagy közös munkáknál pedig igen is megvolt a mérőszáma a segítségnek. Te segítettél én is segítek. Te kihordod a trágyámat a földemre és én három napi gyalogmunkát dolgozok neked.
De falun a régi korok kényszerei (pl, hogy nincsenek boltok, ahol lisztet, vagy húst lehet kapni, a feldolgozott élelmiszerekről nem is beszélve), és így az abban kifejlődött értékrend, és a közösség fenntartásának szükségessége is eltűnt, megszűnt, minden átalakult.
Fotó: a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum honlapjáról
Egy olyan világ alakult ki, ahol már nem kell társulnunk senkivel, ahhoz, hogy megéljünk, a család szó nemhogy nem jelenti többtíz ember szövevényes kapcsolatrendszerét, hanem sokszor már két ember egymás közötti viszonyát sem lehet kifejezni vele. Nincs szükség a falura, hogy a mezőgazdasági termelés működjön, hiszen bármelyik nagyvárosból el lehet irányítani egy exportra termelő több ezer hektáros birodalmat. A "falusiak" egy része pedig nem érzi szükségesnek, fontosnak vagy akár életbevágónak, hogy megtermelje a maga zöldségét, vagy "neadjisten" leszedje a fáról a gyümölcsöt.
Persze vannak kivételek is. Akik a közmunkából csak úgy tudnak megélni, ha nem kell krumplit, zöldséget vásárolniuk, hanem az egész napos hasznos (...) időtöltés után a saját kertjükben élik át az eredményes munka örömét. Vagy a lelkes városból kiköltözők, akik az első nagy lendületből felocsúdva (azaz, hogy két hét alatt nem lehet egy önellátó gazdaságot kialakítani és fenntartani), néhány hipermarketes vásárlásokkal tarkított hónap után rájönnek, hogyan kell nyáron megtermelni azt amit télen enni akarnak.
De nem is nagy baj, hogy így működik ma a világ. Amíg nem feledjük el az alázatot magunkkal és a munkával szemben. Amíg hajlandóak vagyunk tanulni. Amíg van honnan tanulni. Amíg nem feledkezünk el egymásról. Amíg önzetlenek tudunk maradni.
Akkor ha eljön a szükség és csak egymásra számítva, közösséget alkotva tudunk majd megélni, akkor képesek leszünk rá.
Fotó: Vackor Környezet- és Természetvédelmi Egyesület - vackorte.hu
