Hogy ismered fel ha kotlik a tyúk? Mit kell tenni miközben ül a tojásokon? Mit csinálj a kiscsirkékkel? Mit tegyél, ha nem akarod, hogy elüljön a tyúk?

Ezekre a kérdésekre ad praktikus információkat Martonosi Juli, aki már lassan 4 éve gazdálkodik Négyesen, és közben folyamatosan kísérletezik, gyűjti a régi és új tapasztalatokat, ötleteket.

Kotlósom van?

Onnan tudod, hogy egy tyúk kotlós, hogy a szokottnál jobban felborzolja magát, kotyog (mintha magában beszélne, nem a többiekkel kommunikál), ül a fészken, szinte szétfolyva. Ha leveszed a fészekről és leteszed a földre, ott is úgy marad, mintha el lenne gémberedve. A kotlós tyúk nem tojik tojást, arra az időszakra leáll a tojástermelés.

Kotlós elhelyezése

A kotlós tyúk saját testmelegével tartja melegen a tojásokat, így költi ki. Nyáron ez a hőség miatt kétszeresen megviseli a szervezetét, így ha lehet, tegyük kényelmesebbé a 21 napját. Hűvös és nyugodt helyre készítsük be a fészket. Én a takarmánytároló helyiséget használom erre a célra, amin van ablak, így tehát nincs teljesen sötét, és rendesen jár a levegő. Mivel más tyúk nem jár be oda, valamint én se gyakran, ezért megvan a nyugalom, ami egy kotlósnak kijár. Ha folyton aggódnia kellene, fel-felállna a tojásokról, ijedtében akár össze is törtheti őket, így jobb, ha békében ülhet (javarészt „alvással” telik az idejük).

Célszerű olyan ládában, kosárban fészket készíteni, ami könnyen és biztonsággal fertőtleníthető, kimosható, ha vége a kotlásnak. Kiváló megoldás a tejes/húsos láda. Mélysége és mérete is megfelelő, könnyen kezelhető, strapabíró. Kellő mennyiségű szalmát tegyünk a tojások alá, inkább mélyebb legyen, minthogy kevés. Népi megfigyelések szerint az a legjobb, ha páratlan számú tojást teszünk a kotlós alá. Normál méretű tyúk esetén átlagosan 17-19 tojással próbálkozzunk. Gyakorlott, kiváló, illetve nagyobb testű kotlósok 21 vagy több tojással is megbirkóznak. Ha túl sok tojást teszünk alá, az másnapra kiderül: ha levesszük a kotlóst a fészekről és a kezünkkel ellenőrizzük a tojások hőmérsékletét (hozzáérintjük a kézhátunkat), érezzük, ha valamelyik hideg. Azt ki is vehetjük, hiszen azt jelenti, hogy a tyúk nem volt képes melegen tartani, túl sok volt alatta. Dédnagymamámtól tanultam, hogy a gondos gazda folyamatosan gondoskodik tiszta és friss ivóvízről a tyúk számára. Ezt legegyszerűbben úgy oldhatjuk meg, ha a fészek sarkában egy tisztára mosott joghurtos/tejfölös poharat (kis méret) teszünk be, amit naponta kétszer-háromszor megtöltünk tiszta, friss vízzel. Ne sajnáljuk azt a fél percet!

Ne feledjük, hogy a kotlós naponta csak egyszer hagyja el a fészket, maximum 20 percre. Mivel ajánlatos lefedve tartani a tyúkot (célszerű zöldségesládát használni), ezért rajtunk áll, hogy ezt mikor teheti meg. Én reggel szoktam ezt megtenni, a többi tyúk etetése UTÁN, így nem kell versenyeznie a többiekkel. Vegyük le a fészekről, szórjunk elé egy-két marék takarmányt, főleg kukoricát. Ha vegyesen kap búzát, kukoricát, napraforgót, figyeljük meg, hogy először a kukoricát fogja felcsipegetni, ne sajnáljuk tőle! Legyen lehetősége friss vízhez jutni, valamint porfürdőt venni (a legtöbb időt ezzel fogja tölteni), vécézni (készüljünk fel kapitális méretre és szagra, hiszen egész nap tartogatta), mozogni. Figyeljünk rá, hogy 20 percnél tovább ne nagyon hagyja magára a fészket. Ezalatt az idő alatt vegyük szemügyre a tojásokat, de NE piszkáljuk, NE forgassuk, NE cserélgessük a helyzetüket! A kotlós pontosan tudja, hogy melyik tojást mennyire kell forgatnia, igazítania, mi ebbe ne avatkozzunk bele! A költési idő utolsó 3 napjában nagyon óvatosan kezünkbe vehetjük a tojásokat, de csak egyesével, hogy pontosan ugyanúgy vissza is tudjuk majd tenni. Megkocogtathatjuk óvatosan a tojás héját, meghallgathatjuk, hogy érkezik-e halk válasz bentről (vájt fülűek akár a szapora szívdobogást is hallhatják!)

Idegesebb kotlós esetén segíthetjük a nyugalmat úgy is, hogy a takaróládára egy vászondarabot teszünk úgy, hogy ne láthassa, hogy mi van előtte, oldalt, ahol járkálunk. Vigyázzunk, ne takarjuk le túlságosan, hiszen akkor nem kap elég levegőt. Ha különösebben nem hisztis, akkor nincs szükség a takarásra.

A csibék első néhány napja a kotlóssal

Ideális esetben 24 órán belül, néhány perces-órás eltéréssel egyszerre kelnek ki a csibék. A tyúk majd kidobálja a tojáshéj-maradványokat (ebbe később besegíthetünk, ha útban vannak). Ne avatkozzunk be a csibék kelésébe! Több tízpercig is eltarthat, amíg kikelnek a tojásból, ne siettessük őket, a kotlós egyébként is ideges lesz, ha mi ott fontoskodunk a keléskor. A már kikelt csibék csipogása a még kelésben lévő csibe-testvérekre is fontosan hat: a hangjukkal jelzik a többieknek: ideje kikelni nekik is. A frissen kikelt picik az anyjuk alá bújva száradnak fel, és az elkövetkező 24 órában elegendő tartalék van a szervezetükben ahhoz, hogy ne kelljen szilárd táplálékot (se vizet) enniük, így összevárják egymást. Ideális esetben tehát a kikeléskori első napon gyakorlatilag nincs teendőnk.

Ha azonban 2-3, akár több nap különbséggel kelnek a tojások, akkor a kotlós bajban lesz, ugyanis a már kikelt csibék útra akarnának kelni. Ha a láda, amiben tartjuk őket megfelelően magas, illetve jól van letakarva, akkor nincs baj, nem tudnak elkószálni, így a kotlós sem megy utánuk, nem hagyja magára a még nem-kikelt tojásokat. Kisebb poharakat, konzerves dobozokat használva oldjuk meg, hogy némi darált kukoricát és búzát ehessenek a kicsik. Hagyományos népi megoldásként főtt tojást reszeltek a csibéknek, egy kevéske darált kukoricát, víz helyett pedig kamillateát kaptak. Óvatosan adagoljuk a folyadékot, nehogy felborítsák és a tojások alá folyjon a folyadék!

Ha mindenki kikelt, át lehet a fészekalját tenni az új helyükre, ahol a kotlós felnevelheti őket: megmutatja nekik, hogy mit szabad megenni, óvja őket a hidegtől és a veszélytől, csitítgatja őket, ha alvásidő van, de még akadna renitens, aki nem akar aludni… Hetekig lesz gondja rájuk, nekünk csak az ételt és a vizet kell biztosítani, a többi kaland a kotlósé. Amikor már elég nagyok, hogy önállóak legyenek, a kotlós otthagyja őket. Nem hívja őket enni, ő eszik először, fejre koppintással űzi el magától a kicsiket. Ekkor érkezik el az idő, hogy elválasszuk őket egymástól.

Nem akarok kotlóst!

Előfordul, hogy nem akarunk kotlóst elültetni, de a tyúk nem így gondolja. Ilyenkor „büntetésbe” kell tenni, melyre drasztikusnak tűnő megoldást használhatunk: hűvös helyen borítsunk rá egy kosarat. Ne szorítsuk be alá, minimálisan azért tudjon mozogni, de ne tudjon járkálni alatta. A kosár azért jó, mert szellőzik, kap alatta levegőt az állat. Tyúkonként eltérő ideig kell a kosár alatt tartani, étlen-szomjan. Optimisták próbálkozhatnak a szabadon engedésével 36 óra eltelte után is, de nekem még sosem volt ilyen szerencsém, hogy elhagyja a kotlást ilyen rövid idő alatt. Jellemzően minimum 48 órát kell alatta tartani, nemegyszer megesett, hogy 72 órára volt szükség, de többre még soha. Ilyenkor ne vegyük ki a kosár alól, ne adjunk neki se enni, se inni. Értsük meg, hogy az ösztöne azt diktálja, hogy a nap 24 órájából 23 órát és 40 percet egy helyben ülve töltsön, szükségleteit visszafogva. De mivel mi nem szeretnénk, hogy kotlós legyen (hiszen ilyenkor nem is tojik), ezért rá kell kényszerítenünk a szervezetét, hogy adja fel a kotlási ösztöneit, és léptesse életbe a túlélési ösztönét. Azért nézzünk rá időnként, hogy él-e még, nehogy úgy járjunk, hogy mire kiengednénk a kosár alól, már túl késő… Még a kosár alatt megállapíthatjuk, hogy meggondolta-e magát, ugyanis nem kotyogó hangot fog adni közeledtünkre, hanem a megszokott tyúkhangokat. Ha kiengedjük a kosár alól, elszalad enni-inni, és abban az évben már nem fog eszébe jutni az anyai ösztön. Amikor kiengedjük a kosár alól ellenőrizni kell, hogy mikor gondolja meg magát (ha 48 óra után már elhagyja a kotlást, akkor ne kínozzuk 72 órával), de ha úgy látjuk, hogy még mindig kotlósként viselkedik, akkor fogjuk meg és tegyük vissza a kosár alá. Nem kell újraindítani az időmérést, de félnaponként újra próbálkozhatunk. Döntsük el végleg, hogy hagyjuk-e elkotlani, hiszen ha csak ül egy üres fészken, akkor az neki se jó (képesek 2 hónapot is ülni és várni a semmire), és nekünk sem, hiszen nem tojik, ráadásul elfoglal egy fészket a többiek elől, és könnyen tetvesedik is, hiszen nem porfürdőzik eleget.

Mint ahogy az előző részből is láthattátok, nagyon elgondolkoztatott Vágvölgyi Gusztáv és Szép Éva tanulmánya a hazai fenntarthatósági közösségekről. Elsősorban azért, mert úgy érzem, hogy a jelenlegi társadalmi minta annyira fenntarthatatlan, hogy inkább előbb, mint utóbb szétesik, átalakul és csak és kizárólag összefogással lehet ezen túllépni.

De mielőtt a közösségi gazdálkodás mintaprogramba belefogtunk volna, nem gondoltam, hogy közösséget kialakítani, szervezni ennyire nehéz. Egy kemény önismereti és emberismereti kirándulás lett belőle...Egyszerűen nehéz az embereket kicsalogatni a megszokott komfortzónájukból. A saját szűk környezetében, és rövid távon gondolkodik szinte mindenki, és nem akarják, nem merik ezt túllépni. De nem csak más nem, én sem. Nekem ugyanúgy nehéz összeszedni magam és elindulni egy közösségi programra, ahelyett, hogy a saját kertemben sütögetnék, haladnék az elmaradt munkáimmal vagy elvermelném a sárgarépát. De aztán annyira jó érzés együtt dolgozni, közösen alkotni, hogy ez mindig kárpótol.

Számomra a legnagyobb tanulság a kiadványban pont erre a „jelenségre” ad magyarázatot: ahhoz, hogy jól tudjon működni a közösség, kell, hogy legyen egy együttműködési kényszer. Ez általában külső körülményből ered és leginkább a megélhetéshez kötődik. Azaz, akkor működnek leginkább együtt az emberek, amikor...muszáj....

Ha belegondolunk ez egy triviális, de mégis megdöbbentő tény. És tényleg: mindig is így volt... A faluközösségek is azért működtek jól, mert ahhoz, hogy el tudják végezni időben a munkákat muszáj volt segítséget kérni és viszont segíteni. Persze össze lehet kötni a kellemest a hasznossal is, mert jobban halad a munka beszélgetés, tánc és muzsika közben (ez ma is igaz: jelentkezzen az aki a házimunka közben szokott zenét hallgatni...), de megélhetéshez szükséges tevékenységeket el kell végezni. A mai technikai fejlettséggel és társadalmi berendezkedéssel pedig látszólag minden szükségeset el tudunk végezni a családdal közösen, vagy akár egymagunk is. Nincs egymásra utaltság, ezért megszűntek a közösségek, és elvesztek azok a viselkedési mintázatok, amelyek alkalmassá tették az embereket a közösség tagjává válni.

Ebben az az aggasztó, hogy tudjuk, hogy a mai gazdasági és így a társadalmi berendezkedés is ingatag lábakon áll. Rengeteg eszközünk kőolajszármazékkal működik, ráadásul az áramot sem hosszú távon fenntartható módon termeljük meg. Ezek segítségével állítjuk elő élelmiszerünket is. Ha ez az ingatag rendszer megsérül, akkor nem dől össze (rögtön) a világ, de nagyon nagy mértékben egymásra leszünk utalva. Főleg azok, akik eddig azt hitték, hogy ha napi 8 órát töltenek az irodában a számítógép elé, akkor önfenntartóak tudnak lenni.

Na, de nem akarok belemenni ebbe a végletekig elnyújtható témába, lesz ami lesz, de érdemes néha elgondolkodni azon, hogy alkalmasak vagyunk-e arra, hogy szerves részei legyünk egy közösségnek.

Be kell valljam megnyugtató volt azt olvasni a tanulmányban, hogy máshol sem kolbászból van a kerítés, és a működő közösségek keményen megdolgoznak azért, hogy megmaradjanak. Amiért leginkább hálás vagyok ennek a kiadványnak az az, hogy felhívja a figyelmet a tapasztalt mintázatokra, azokra a dolgokra, amikre oda kell figyelni, ha egy jól összehangolt csapatot szeretnénk magunk körül.

Bár a sok tenni- és szervezni való miatt a blogírásra eddig nem volt annyi időm, mint amennyit szerettem volna, most igyekszem bepótolni az elmaradásom. Amiről mindenképpen szerettem volna most írni, az egy témába vágó hazai kutatás, helyesebben a kutatás zárótanulmánya, amit az Inspi-ráció Egyesület végzett.

A címe: Közösségek felé- a fenntartási kezdeményezések jó gyakorlatai, közösségszervezési és vezetési mintázatai (a címre kattintva teljes terjedelmében elolvasható).

A kutatás során a szerzők (Vágvölgyi Gusztáv és Szép Éva) végigjárták a hazai fenntarthatósági kezdeményezések (ökofalvak, élőfalvak, közösségi gazdálkodások) többségét és 1-3 napot töltöttek el náluk, bekapcsolódva a mindennapi munkákba. Elsősorban olyan közösségeket kerestek, akik a fenntarthatósági célokat (úgymint önellátás, önrendelkezés) közösségi alapon próbálják elérni. Ahogy a szerzők írják: "Ezért ez a tanulmány azok számára a leghasznosabb, akik a megélhetésre szövetkeznek".

A kutatás megvizsgálja, hogy melyek azok a mintázatok, amelyek ezekre a közösségekre jellemzőek, mik a jó példák, a sikerek és kudarcok okai, és összességében mik a tanulságok, melyek azok az általános alapelvek, amelyektől működik vagy nem működik egy fenntarthatóságra épülő közösség.

A közösséget összetartó egyik legfontosabb alapelemként az együttműködő kommunikációt nevezték meg. Tapasztalták ugyanis, hogy a közösségbe magunkkal hozott "fenntarthatatlanságban született kommunikációs mintáink, struktúráink megakadályozzák a jó együttműködést". Azok a közösségek, ahol nem fektettek külön hangsúlyt a rendszeres és minőségi beszélgetésekre, a konfliktusok kezelésére, hanem inkább az egymás békében hagyását választották, azok sokszor belső konfliktusok, megoldatlan problémák miatt előbb-utóbb felbomlottak. Az együttműködő beszélgetések célja, hogy úgy vessünk fel problémákat, hogy közben igyekszünk a másik szemszögét is megismerni, elfogadni és megtalálni a mindenki számára kedvező megoldást. Az általunk oly gyakran hallott (használt?) bezzegezés, és a másik hibáinak sorolása, nem viszi ugyanis előre a csapatot.

Bár teljesen egyetértek ezzel a felvetéssel, mégis nagyon nehéznek érzem a megvalósítását. Szerintem az emberek nagyon nagy százalékának a felmerülő problémára az első reakciója az önvédelem, illetve a másik fél támadása („Az nem úgy volt..””Nem érted meg, hogy...””Azt hiszed te jobban csinálod?” Ismerősek ezek a mondatok?...). Mindezt ösztönösen tesszük - azaz többek között ezek azok a "fenntarthatatlanságban született kommunikációs minták", amiről a kutatók beszélnek. Nagyon nagy lelkierő és alázat kell ahhoz, hogy az ember végiggondolja, hogy ok, a másik fél így gondolja, de vajon miért? Mit lehetne tenni, hogy mindenkinek jó legyen?

Aztán nyilvánvalóan az a legjobb, ha valaki moderálja ezeket a beszélgetéseket, ha elkalandoznak a gondolatok visszatereli a mederbe, hogy egyenes úton haladjanak a konfliktus megoldása felé. Igen ám, de ezt a moderálást minden félnek el is kell fogadnia. Azaz mindenképpen kellenek olyan alapvető szabályok, elfogadott szerepek a közösségen belül, amelyek megteremtik a rendet, és mindenekelőtt nyitottság az újra, az eltérő nézetekre és másik véleményének elfogadására.

Ti mit gondoltok erről? Működhet az együttműködő kommunikáció a mindennapokban?