Mint ahogy az előző részből is láthattátok, nagyon elgondolkoztatott Vágvölgyi Gusztáv és Szép Éva tanulmánya a hazai fenntarthatósági közösségekről. Elsősorban azért, mert úgy érzem, hogy a jelenlegi társadalmi minta annyira fenntarthatatlan, hogy inkább előbb, mint utóbb szétesik, átalakul és csak és kizárólag összefogással lehet ezen túllépni.

De mielőtt a közösségi gazdálkodás mintaprogramba belefogtunk volna, nem gondoltam, hogy közösséget kialakítani, szervezni ennyire nehéz. Egy kemény önismereti és emberismereti kirándulás lett belőle...Egyszerűen nehéz az embereket kicsalogatni a megszokott komfortzónájukból. A saját szűk környezetében, és rövid távon gondolkodik szinte mindenki, és nem akarják, nem merik ezt túllépni. De nem csak más nem, én sem. Nekem ugyanúgy nehéz összeszedni magam és elindulni egy közösségi programra, ahelyett, hogy a saját kertemben sütögetnék, haladnék az elmaradt munkáimmal vagy elvermelném a sárgarépát. De aztán annyira jó érzés együtt dolgozni, közösen alkotni, hogy ez mindig kárpótol.

Számomra a legnagyobb tanulság a kiadványban pont erre a „jelenségre” ad magyarázatot: ahhoz, hogy jól tudjon működni a közösség, kell, hogy legyen egy együttműködési kényszer. Ez általában külső körülményből ered és leginkább a megélhetéshez kötődik. Azaz, akkor működnek leginkább együtt az emberek, amikor...muszáj....

Ha belegondolunk ez egy triviális, de mégis megdöbbentő tény. És tényleg: mindig is így volt... A faluközösségek is azért működtek jól, mert ahhoz, hogy el tudják végezni időben a munkákat muszáj volt segítséget kérni és viszont segíteni. Persze össze lehet kötni a kellemest a hasznossal is, mert jobban halad a munka beszélgetés, tánc és muzsika közben (ez ma is igaz: jelentkezzen az aki a házimunka közben szokott zenét hallgatni...), de megélhetéshez szükséges tevékenységeket el kell végezni. A mai technikai fejlettséggel és társadalmi berendezkedéssel pedig látszólag minden szükségeset el tudunk végezni a családdal közösen, vagy akár egymagunk is. Nincs egymásra utaltság, ezért megszűntek a közösségek, és elvesztek azok a viselkedési mintázatok, amelyek alkalmassá tették az embereket a közösség tagjává válni.

Ebben az az aggasztó, hogy tudjuk, hogy a mai gazdasági és így a társadalmi berendezkedés is ingatag lábakon áll. Rengeteg eszközünk kőolajszármazékkal működik, ráadásul az áramot sem hosszú távon fenntartható módon termeljük meg. Ezek segítségével állítjuk elő élelmiszerünket is. Ha ez az ingatag rendszer megsérül, akkor nem dől össze (rögtön) a világ, de nagyon nagy mértékben egymásra leszünk utalva. Főleg azok, akik eddig azt hitték, hogy ha napi 8 órát töltenek az irodában a számítógép elé, akkor önfenntartóak tudnak lenni.

Na, de nem akarok belemenni ebbe a végletekig elnyújtható témába, lesz ami lesz, de érdemes néha elgondolkodni azon, hogy alkalmasak vagyunk-e arra, hogy szerves részei legyünk egy közösségnek.

Be kell valljam megnyugtató volt azt olvasni a tanulmányban, hogy máshol sem kolbászból van a kerítés, és a működő közösségek keményen megdolgoznak azért, hogy megmaradjanak. Amiért leginkább hálás vagyok ennek a kiadványnak az az, hogy felhívja a figyelmet a tapasztalt mintázatokra, azokra a dolgokra, amikre oda kell figyelni, ha egy jól összehangolt csapatot szeretnénk magunk körül.