Sajnos az a hagyományos - és ésszerű- tájhasználat, ami régen jellemezte a gazdálkodást, mára gyakorlatilag eltűnt. Szinte csak néprajzi gyűjteményekből, a régi térképeket böngészve a dűlőnevekből lehet ismerni vagy sejteni például, hogy régen hol lehettek a szántók, rétek, mocsarak, nádasok, vagy éppen gyümölcsösök. És nem véletlenül voltak ott, hanem azon a helyen, olyan mikroklimatikus viszonyok között egyszerűen azok a növényfajok nőttek jól, teremtek bőségesen. Azóta viszont ez a hozzáállás, azaz, hogy mely növény hol érzi magát jól, már "elavult, idejétmúlt", teljesen megváltozott.

Mindent felszántunk, ahol nincs elég tápanyag (de ott is ahol lenne) nagy mennyiségű műtrágyát szórunk ki, hogy meglegyen exportra a búza, kukorica. A föld megerőszakolása azonban sokszor visszaüt: tavasszal, hóolvadás után például sokszor kirajzolódnak az egykori patakmedrek vonalai a szántókon, a mélyebb részeken megáll a víz, és sokszor csak nyár elején-közepén tűnik el.

     De visszakanyarodva a gyümölcsösökre, Bellon Tibor: A Tisza néprajza című könyvéből idézve: "Az ártéri erdőkből kialakított gyümölcsöskertek nedves talaja, kiváló mikroklímája kedvezett a gyümölcsök növekedésének, természetes szaporodásának. A vízrendezések azonban sok kárt okoztak: magukkal hozták ennek a nagyon értékes kultúrának a jelentős mértékű területi és terméscsökkenését."

"Nemcsak az ártéri erdők közötti gyümölcsfák és gyümölcsösök számszerű megfogyatkozásával, hanem az által is, hogy az eddig főként állattartó, gyümölcstermelő, halászgató és gyűjtögető népesség a belterjesebb földművelésre tért át, s a földművelés mellett egyre kevesebb gond és idő jutott a sokszor nehezen megközelíthető, az ártérben maradt gyümölcsösökre"

"Ehhez járul még a hazai gyümölcsfajtáink iránti csökkenő kereslet, valamint az a tény is, hogy a külföldről behozott új gyümölcsfajtákkal behurcolt kártevők elleni védekezés szükségessége folytán megnövekedett a gyümölcstermelés munkaigénye."